Az illúzió határán

 

Az illúzió határán

 

„Isten azért adta nekünk az álmot, hogy átkukucskálhassunk a másik oldalra.” -José Eduardo Agualusa

 

 

Alexander az alakváltó harcosok vezére volt, aki egyre több szörnyeteggel végzett, akárcsak társai. A puhatestű, gyíkszerű lények azonban nem akartak elfogyni, folyamatosan jöttek, síkos testeik már az egész utcát ellepték.

Heléna is beállt a harcolók közé. Ő a mágiát használta, de Alexander különös fegyvert is adott neki, melyből erős fény jött elő, a szörnyetegek pedig a fény hatására összeestek, s nem mozdultak többé. Az amazonnak azonban elég volt a kezét feltartania, s abból is hasonló fényt küldött a lények irányába, akik eleinte egyesével közeledtek felé, majd pedig egyre többen támadták. Alexander és Brendon mellé álltak, és együtt harcoltak a szörnyek ellen, de egy idő után azt vette észre, hogy már egyedül van. A férfiak eltűntek mellőle. Segítségért kezdett kiabálni, mert egyszerre tízen is rátámadtak, ám senki sem sietett a segítségére. A lények már majdnem leteperték, meg is sebesítették, amikor különös hang hallatszott valahonnan, és a támadói visszavonultak.

A karjából folyt a vér, fejében pedig különös hangokat kezdett hallani. Folyamatosan azt mondta valaki, vagy valami, hogy ne harcoljon tovább, hanem álljon át a szörnyek táborába, hiszen ő is szörnyeteg valahol. Szemeivel kereste, hogy ki vagy mi mondja ezt. Akárki is az, képes a telepátiára. Egyelőre azonban nem látott semmit.

A hang a fejében egyre furább érzéseket generált a lelkében. Már nem a harc volt a lényeg, hanem egy erős érzelmi kötelék, amely életeken, évezredeken keresztül ívelt közöttük.

Eufórikus hangulatba került, tudta, hogy olyan találkozásban lesz része, ami alapjaiban változtatja majd meg az életét.

–      Ellenfelek vagyunk drágám, ugye te is érzed, hogy mi akkor is összetartozunk, ám ezt a harcot meg kell vívnunk egymással.

–      Nem tudok és nem is akarok harcolni veled.

Hosszú barna hajába belekapott a szél. Blúzából tépett le egy darabot, mellyel elkötötte a karját, de érezte, hogy sok vért veszített, és hogy csökkent az ereje is. Belső vívódás után elindult a legközelebbi épület felé, mely színház volt valamikor. – Tényleg színház az élet? Vajon mi a valóság? Miért most élek, ebben a korban? Miért kell harcolnom azzal, akivel több életen át szerettük egymást? – jöttek a gondolatai zsinórban.

Amikor a színház bejáratához ért, a hatalmas kapu kitárult, és ő belépett. Széles lépcsőkön indult felfelé, s a lelke azt súgta, hogy nem szabad harcolnia azzal a valamivel, akit még nem is látott, viszont azt is érezte, hogy ez a sorsa ebben az életben, bántania kell őt.

Az első szintre érve egy különös alak mozgott néhány méterre tőle. Ember formája volt, de még sem ember, nem is alakváltó, hanem a szörnyek vezetője. Amikor egymással szemben álltak, telepatikus úton vették egymás gondolatait, néhány percig élvezték azokat a csodálatos érzéseket, amik kavarogtak bennük, majd mindketten készen álltak a harcra. Könnyek lepték el az arcukat, de mindketten tudták, hogy a sorsukat nem kerülhetik el. Almiron, mert így hívták a lényt Heléna sérült karját támadta, melyből újra bugyogni kezdett a vér, majd folyamatosan vált el a testétől. Másik kezét a férfi felé irányította és hatalmas fénynyaláb találta el, amit ő nem is akart elkerülni. Holtan esett össze. A lány az ölébe vette a fejét, különös bőrét simogatta, és hullámos hajába túrt. Az ő ereje is fogyóban, ájulás határán volt. Alakváltók, mágusok kiáltozását hallotta, hogy megölte a szörnyek vezérét, most nem lesz, aki kordában tartja őket. A lények azonban közös tudattal rendelkeztek, s vezérük nélkül már nem harcoltak tovább.

Helénát gyógyítani próbálták a társai, de az élet már belőle is kiszállóban volt. Erős hívást érzett, hogy kövesse a szeretett lényt.  

 Almiron már az erdő szélén várta. Amikor Heléna melléért, megfogták egymás kezét. Mindkettejükben ott vibrált az a két szó – egyek lettünk – miközben energia testükkel haladtak az erdő mélye felé, majd megszűntek e földi síkon létezni. Magasabb dimenzió felé emelkedtek…

A történetet álom ihlette, mely 90 %-ban a leírtak szerint történt, csupán neveket találtam ki, és a színházi helyszínt adtam meg a harcuk helyéül.

Az álom nagy hatással volt rám. Sok történetet írtam már álmokból, mindig fontos információkat hordoztak. Számos álmom volt, ahol a kezemben különleges erő volt. Az álom után mindkét karom megfájdult, tudtam, hogy ezt már nem csak a törések okozták.

Erős energiák vannak, és sok mindent kell elengedni. Egy hónappal később azt álmodtam, hogy egy fekete szerkezetet kötöttek a karomra, és hallottam, éreztem, hogy bugyog valamilyen folyadék a karomban.  Ekkor kicsit csökkent a fájdalom a karjaimban…

Az álmok az igazi valóság? Beleláttam valamibe? Ami nem a jelenlegi földi, hanem egy másik dimenzió? Talán egy másik idősík is? Ki tudja...?