Kaland az élet

Régen írtam, mert nem volt időm, de vannak dolgok, amik azért kikészültek belőlem egy ideje, akár egy korábbi bejegyzésem is.

Nagy dilemmák előtt vagyok, és megint nagy horderejű döntéseket kell meghoznom. Ma azt hiszem a kártya, az inga segítségét is kérni fogom, mert nagyon nehéz a döntés.

Több helyen is olvastam már, ha bátran vágunk bele a dolgokba, hogy kijöjjünk egy helyzetből. az annak a jele, hogy kalandnak vesszük az életet. Az én esetemben valóban van ebben valami. Bár mindig szegény voltam, nem is jutottam előbbre, de mindig megéltem valahogy, és olyan dolgokat vittem véghez, annyi mindent kipróbáltam, amit az emberek többsége nem, s talán nem is fog.

Az biztos, hogy egy nagyon rossz gyerekkor, rossz középiskolás évek, és egy rossz házasság megtették az amúgy is bántott, elnyomott személyiségem további rombolását. A 90-es évek végétől nagyon dolgoztam azon, hogy kitörjek, és megváltoztassam az életem.

Ami sikerült is, csak nagyon kemény hullámvasút, amin ülök. Vannak nagyon jó dolgok, és vannak nagyon rossz dolgok. Persze, ez is relatív, mert sokat foglalkoztam már azzal a témával, hogy nincsen jó és rossz, csak mi ítéljük annak. Ezért az elmúlt 20-25 évben megtanultam mindenben megtalálni a jót.

2019. szeptember 21-én volt a 40 éves osztálytalálkozónk, bizony 1979-ben érettségiztünk. Őszintén kíváncsi voltam a többiekre, de szombaton reggel egy rossz álom hatása alatt, folyamatosan azt éreztem, hogy minek megyek oda. Legszívesebben elfelejtettem volna azokat az éveket. Erőt vettem magamon és félretettem minden sérelmemet.

Mint kiderült mindenki csak arra emlékezett, hogy sakkozni jártam, meg, hogy nem mutattam meg a matek házimat.

Senki sem emlékezett arra, milyen sokat csúfoltak a palóc kiejtésem miatt, hogy szemüveges vagyok, s hogy csak egy paraszt gyerek vagyok, s hogy kicsi vagyok stb. Nem figyelt rám senki, nem hallgatott meg senki, nem barátkozott velem senki, így én sem kerestem mélyebben senki társaságát. A nehéz családi háttéresemények és a kirekesztettség érzése megtanított arra, hogy egyedül boldoguljak, s emberfeletti akaraterőt szedtem magamra.

Jó volt hallgatni, hogy majd mindenki nyugdíjas már, s a régi szorosabb barátnők jókat beszélgettek együtt. Most is úgy éltem meg az egészet, mint egy kibic. Igaz, Összesen 2 osztálytalálkozón voltam, abból az egyiken is csak beugrottam egy rövid időre.

Jó volt látni a boldog párokat, akik együtt maradtak a középiskola óta. Látható volt, hogy 5 évente összeszokott a csapat, még a férjeik is. Akárhogy erőt vettem is magamon, nem illettem oda. Igazán most sem volt rám kíváncsi senki, s ez nem is baj. Az életem eléggé közszemlére van téve a könyveim, a blogjaim, vagy a közösségi oldal segítségével is. Csak az nem tud rólam semmit, aki nem akar tudni. 😊

Én viszont mindenkit más szemmel láttam már. Lévén, hogy azóta sokat fejlődtem, változtam, s olyanokat is megláttam az emberekben, amit mások nem. Az nem baj, hogy fejlett az empátiám és az érzelmi intelligenciám, ez most hasznomra volt. Szó szerint büszke voltam néhányukra, mert ők is sokat fejlődtek, változtak az elmúlt 40 év alatt.

Azt hiszem, ismét sikerült elengednem sok régi sérelmet, rossz tapasztalatot.

Aki ismer, tudja, hogy már 25 éve spirituálisan élem az életem, másképp látok, hallok, érzek, gondolkodom, mint korábban. A totál racionalista lényem már inkább intuitív, érzékeny lett.

Az önismeret, a folytonos életfeladat kereséseim ideje alatt megértettem, hogy sok ember azért jött az utamba, hogy tanítson. S még ha rossznak is éreztem akkor, az azért volt, hogy segítsenek olyan emberré válnom, amilyen lettem.

Szóval hálás vagyok mindenkinek.

S azt hiszem, fejest ugrok a következő "kaland"-ba. 

Ildikó, kölcsön vettem a fotót. Nekem most nem volt késztetésem, hogy fotózzak. :) Köszönöm.

S egy dal, ami mindig az érettségi évét  juttatja eszembe. 1979. KISS: Arra születtem, hogy szeresselek