Hat évtized fejlődése a szeretetlenségtől a belső békéig

Hat évtized fejlődése a szeretetlenségtől a belső békéig

Néha elém jön 1-2 történet a FB-on, amit a legtöbb esetben MI írt, többször befejezetlenek, de azért fogtam már ki jó sztorit is. Igaz, megküzdök vele, mert, vagy csak a fele van lefordítva, s szórakozni kell, azzal is, hogy a reklámokat kikapcsoljam. Néha az segít, hogy megnyitom egy külső böngészőben és akkor kérem a fordítást. Így sikerült elolvasnom egy tanulságos történetet a közelmúltban, amellyel tudtam azonosulni, és arra inspirált, hogy írjak ebben a témában egy blogot.

Biztos más is élt olyan családban, ahol nem kívánt gyerek volt, akit megtűrtek, mindig volt egy „aranygyerek”, akit a család kitüntetett szeretetével, míg egy másik gyereknek semmi szeretet nem jutott, sem figyelem. Életében arra törekedett, hogy próbálja a szülők, testvérek szeretetét megkapni. De mindig az elutasítás, a megalázás volt a jussa.

Jönnek élethelyzetek, amik során kemény helyzetben találja magát a gyerek, akkor úgy érzi elveszít valamit, de mégis idővel megérti, hogy az a helyzet egy új kezdéshez segíti. Ám nem mindenki ismeri ezt fel.

A mai világban már könnyebb, mert el lehet menni egy terapeutához, aki segít megérteni a családi traumákat, örökölt mintákat, és könnyebb feldolgozni. Ám a 70-es-80-as években erre még nem sok esély volt, főleg vidéken. Azonban az is igaz, hogy aki évtizedekig küzd, mire megérti ezt, annak a szava súlyosabb, hitelesebb, mint aki egy hétvégi kurzuson „meggyógyul”.

S akkor néhány felismerés:

•       Mivel nem kívánt gyerekként sosem kaptam meg a vágyott szeretetet, ez a szeretet hiány, mint tátongó űr lett életemben a hajtó erő, egyben a teremtő erőm forrása. Ezért hoztam létre közösségeket, azért szerveztem sok mindent, mert így én adom meg másoknak azt az elfogadást, amit kislányként és később is nélkülöztem.
•        Hogyan válik a gyermekkori szeretetéhség felnőttkori közösségépítő erővé?

Közösségben nincs szükségem arra, hogy kívánt gyerek legyek, mert „lámpás” lettem, aki másoknak világít. Életem nyitott könyv, számos közösséget hoztam létre, értékeket teremtettem, hagyományokat őriztem stb. Nagy részük meg lett örökítve blogjaimban, írásaimban, verseimben, könyveimben.

•       A hatalom és a lámpás örök harca. Sokszor próbálták eloltani a fényemet, lásd: Bodony, Parád, Erdőtelek, Dunakeszi – én mégis mindig újra meggyújtottam azt.
•      Megértettem végre, nem várok már a múltból és másoktól szeretetet, és nem akarok többé megfelelni senkinek, hanem magam adok engedélyt saját magamnak a boldogságra és az újrakezdésre. Már nem küzdök mások szeretetéért, a magam útját járom. 

Nem kaptam meg a szeretetet, így kénytelen voltam megtanulni teremteni azt – először magamnak, aztán egy egész közösségnek.

•     Nem bánom, hogy az írás most lassabban megy. Régen „kiöntöttem” magamból, most viszont „faragom” a szöveget. Minden szó, amit most leírok, egy-egy ledolgozott karmikus súly. Az írás régen azért ment gyorsan, mert menekültem. Most azért lassabb, mert megérkeztem. Minden szó kő egy falban, amit most már a saját váram köré építek.
•        Teljesen racionális emberként, akinek a számok, logika volt az életeleme, indultam el a spirituális fejlődés felé az életutamon. Egy klasszikus ébredés, amelyről már több blogomban is írtam. Azt olvastam, hogy aki racionális alapokról indul, az sokkal stabilabb spirituálisan gondolkodó lesz, mert nem száll el, hanem érti a struktúrákat is.
•        Az elengedés fontos lépése, amikor egy házat is elengedünk a lelki békénk kedvéért. Amikor felvettem a svájci frankos hitelt, akkor az volt a legjobb döntés, ma sem tennék másként, mert megszabadultam a zsarolástól, zaklatástól.
•       A "Gonosz", mint a sors kovácsa. Megértettem, hogy azoknak a "gonosz" embereknek, akik az utamba álltak – legyen szó zsarolásról, hatalmi harcról vagy elárulásról – pontosan az volt a feladatuk, hogy olyanok legyenek, amilyenek. Az ő kíméletlenségük kényszerített rá, hogy mozgósítsam minden belső tartalékomat. Ma már nem haragszom rájuk, mert nélkülük nem csiszolódott volna ilyen fényesre a lámpásom: ők voltak a sorsom legkeményebb, de leghatékonyabb tanítói.
•                Az egyedüllét szabadsága. Rájöttem, hogy az egyedüllét nem azonos a magánnyal. A "nem kívánt gyerek" egykor rettegett az elszigeteltségtől, de a mai énem már szuverén és szabad. Ez az állapot nem hiány, hanem védelem: már felismerem a gondoskodásnak álcázott manipulációt is, és nem engedem, hogy bárki lehúzzon vagy függővé tegyen. Jól vagyok egyedül, mert végre jóban vagyok önmagammal.
•        Bízom benne, hogy a harcos Lénából egyszer csak felszabadult Léna lesz. A harcomat megvívtam – nem mások ellen, hanem a saját múltam árnyai ellen. Most leteszem a kardot, és átlépem a saját váram kapuját. - Hu, hogy ez milyen költői lett… ??? :)

Olyan álmaim vannak mostanában, hogy néha meg is ijedek. Sokszor írtam már az asztrális utazásról, biztos, hogy az álmokban én is más dimenziókban járok, de a hétfőre virradó éjszaka rendkívüli volt… S nem tudom figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy haladok a belső béke felé, de a külvilág még mindig utánam nyúl, és próbál belém marni... talán tényleg el kell engednem a közösségekhez való tartozást? A héten lett volna egy családállításom. December óta már a 4. időpont lett lemondva. Ezt most már jelnek vettem. Nem kell részt vennem rajta. Magam is összeraktam a karmám, és az örökölt sors okozta mozaikokat az életemben. Sok mindent megértettem, elfogadtam, elengedtem. 
Az biztos, hogy a hátralévő éveimet egy kicsit másképp fogom élni, mint eddig....!!!