Az elveszett lélek magára talál 1.

Az elveszett lélek magára talál 1.

Már hónapokkal ezelőtt álmodtam egy címet, hogy Elveszett lélek, s akkor is azt mondtam, hogy ezzel a címmel írok majd egy nagyobb lélegzetű valamit.

Azóta sok minden összeállt bennem.

Valóban sokszor éreztem már azt, hogy elveszett lélek vagyok. Volt, hogy elvesztettem a hitem, megéltem, hogy elveszítettem szinte mindenemet, és megéltem, hogy sok ismerőst engedtem el. Stb.

Tavaly augusztusban írtam egy blogot, ami előzménye lehet a mostani sorozatnak.
http://lenabelicosa.blogspot.com/2019/08/koltozz-el-mami.html,

A mostani pedig egy sorozat lesz majd, ami több részletben kerül majd publikálásra.

1994 óra foglalkozom ezoterikus témákkal, de semmiben sem mélyültem el nagyon, csak mindenből azt szedtem ki, ami az önismeretemhez kellett.

Sok mozaik darabot találtam az életemmel kapcsolatban, de voltak még hézagok rendesen.

Mindig próbáltam megérteni, hogy mi miért történik az életemben, sok mindent meg is értettem, de úgy érzem, hogy úgy igazán az utóbbi 1 évben kezd összeállni.

Hiszek a lélekvándorlásban-reinkarnációban, a karmában-sorsban. évtizedek óta szlogenem, hogy „SEMMI SEM TÖRTÉNIK VÉLETLENÜL!”

·         Tudomásom van több előző életemről, volt amelyikbe saját tapasztalat alapján láttam bele, volt, amiket megálmodtam, és voltak, amelyeket látók meséltek el.

·         A karmikus megközelítésről már számos posztom született, ezért ezt most nem is vesézem ki újból.

·         Azt hiszem, tovább léptem.

Mai álláspontom szerint az egészet anyám halála indította el. A gyász mellett ugyanis igyekeztem sok mindent megérteni, és egyre több mozaik került a helyére.

NEM CSAK A KARMA BEFOLYÁSOLJA AZ ÉLETÜNKET, HANEM A TRANSZGENERÁCIÓS SORSUNK IS.

•         Az elmúlt 2019-es év volt életem egyik legnehezebb éve, pedig jó sok mindent megéltem már.

-          Anyám halála nem volt elég, 2019. január 1-től munkanélküli lettem. Két munkahely közül sikerült a földre ülnöm, mert hitegettek, felmondtam a régi helyen, aztán még se jött össze.

-          Szintén januárban elindult ellenem a végrehajtás. Most árverezik el a házamat.

-          A temetés és a munkanélküliség felemésztette minden tartalékomat, és a nélkülözés határán egyensúlyoztam.

-          Nem találtam munkát, nehéz volt elfogadni, hogy hiába van sok téren óriási tapasztalatom, s megvannak a végzettségeim is, nem kellek sehová, mert túl öregnek tartanak.

-          Napi szinten éltem meg azt, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj, hogy nincs is semmi értelme az életemnek. A sok stressz, szorongás már a depresszió határára taszított, még sem igen vette ezt észre senki, ami talán nem is baj. Nem vagyok az a nagy panaszkodós fajta. Viszont nem is érdekelt senkit, nem igazán kérdezte meg 2-3 ember kivételével, hogy mi van velem.   

-          2018 decembere óta összizületi gyulladás vett elő, ami még mindig megvan, számos kúra, kezelés után is. 2019 októberében egy kemény vírus is megkeresett.

•          Megszűnt bennem a folytonos bizonyítási vágy, háttérbe vonultam, számos tevékenységemet abbahagytam.
•        Elvégeztem egy jobb agyféltekés rajztanfolyamot. Szerencsére ennek segítségével sikerült talpra állnom, és elkerülni a depressziót, melynek a szele elég keményen megérintett.
•         Megpályáztam egy munkát, amilyent talán mindig is szerettem volna, meg is kaptam. Csak napi 2-2,5 óra vezetés sok időt elvesz az életemből, és fizikailag is megvisel. Az ismerőseim zöme azt mondta, hogy nem vagyok normális, hogy elvállaltam, ők biztosan nem csinálták volna. S persze a havi 50.000 Ft-os benzin költség és hogy szinte minden hónapban kellett valamit csináltatni az autón, hiszen nem fiatal már. Többek között két gumi csere, két olajcsere és még számos egyéb. S ennek csak egy kicsi részét térítik, anyagilag sem éri meg. Nem kaptam meg a beígért szolgálati lakást, és a beígért munkaerő segítséget sem. S még egyebek is jöttek.Az egyik látóbarátom azt mondta, hogy mit keresek én ott. Tényleg azt gondoltam, hogy az nyugdíjig nekem jó lesz. S a látóismerőseim szerint azonban nem lesz állandó hely, el kell onnan menni, amit számos jel (közlekedési helyzetek, autó gondok, térd és könyök problémák, illetve a munkahellyel kapcsolatos negatív hatások) is csak megerősítettek.
•        Egyre gyakrabban fordultam magamba, s számos könyv elolvasása után egyre több mindent értettem meg.  Az igazi megértés talán karácsony táján következett be, amikor egyedül voltam, s azóta is egyre több mozaik kerül a helyére. 

Utána olvastam az örökölt sorselemek lehetőségének, és bár nem vagyok pszichológus, csak két fél évet tanultam a főiskolán, viszont a főiskola után azt mondtam, hogy még akarok tanulni, s ez a pszichológia vagy az energetika. Utóbbi mellett döntöttem, de a lélek, az elme, a tudattalan is tovább foglalkoztatott.

Számos tünet van, amit az őseinktől, felmenőinktől örököltünk, és viszünk a saját sorsunkban. S bizony sok olyan gyerekkori trauma van, amit lehet, hogy nem is tudatosan, de mi is továbbadunk a gyerekeinknek, mint ahogy nekünk is adták a szüleink.

2012 októberében jöttem haza Spanyolországból, amikor anyumat baleset érte, meg is műtötték. Akkor azt gondoltam, hogyan fogok majd kibírni vele 3-4 hetet, mert mi nem nagyon jöttünk ki egymással, ami nekem fehér volt, az neki fekete. Az élet azonban olyan helyzetbe sodort mind a kettőnket, hogy szükségünk legyen egymásra. A tervezett 1 hónapból 6 év lett.

Túl élt a baleset után még két infarktust, cukros is lett és voltak szívműtétei is. Mellette voltam, mivel nekem meg ő adott szállást, a saját házamba már nem tudtam visszamenni.

Mindketten olyan dolgokat éltünk meg, amiket gyerekkoromban kellett volna. Sokat mesélt a régi időkről, amiket néha nehéz volt, de meghallgattam, mert kellett, hogy beszéljen valakivel. Ő pedig nem egyszer ágyba hozta nekem a reggelit, amit gyerekkoromban nem tett meg. Általános iskolás koromban reggel magam gyújtottam be, készítettem reggelit, egyedül mentem iskolába. Érdekes dolog ez, nekem ez már nem volt az emlékezetembe, az ő meséléseiből jött elő.

Az, hogy ilyen nehéz a sorsom, a karma mellett bizony sok örökölt sorselem tarkítja.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors c. könyve nyomán sorba szedtem a saját életem családi sebeit. Ennek nem biztos, hogy minden részét publikálom, de kiírom magamból, mert ki kell.

                

1.      A nem kívánt gyerek drámája.

Palóc családba születtem második gyermekként, lánynak. Az idős felmenők szerint nem kellett volna megszületnem, mivel már volt egy bátyám. Egész életemben ezt éreztették velem, s így nőtem fel. Szidták anyámat és szidtak engem is.
Az elutasítottság traumája nagyon nehéz. Ezt azt hiszem igyekeztem az elmúlt években feldolgozni, de egy másik pontnál még visszatérek rá.

2    A gyerek neme, fiú vagy lány. 

Sok szülő bizonyos nemet vár, s a többség hiába mondja azt, hogy mindegy, csak egészséges legyen, belül nem ezt érzi. Vannak szülők, akik pl. el sem tudják képzelni, hogy fiuk legyen, mások pedig, hogy lányuk. S mégis ellenkező nemű születik, amilyent szeretnének. Ezt a gyerek megérzi, és átöröklődik rájuk. Ahogy anyu mesélt a régi időkről, amikor ő volt gyerek, ahogyan sosem kellett a szüleinek, csak a húga. Az anyja, a nagymamám ezt haláláig éreztette vele. Én pedig 6 éven át hallgattam azt a sok rosszat, amit anyu átélt. Nem csoda, ha én nekem is átadta. Ha fiú lettem volna, és ha ő is fiúnak születik, a család talán jobban elfogadott volna, de már az is baj volt, hogy egyáltalán megszülettem. Viszont azt én is megtapasztaltam, hogy a bátyám kellett mindig, s nem én. Fájó érzés volt, amikor a bátyám csinált rosszat, engem okolt érte, és úgy a lábamhoz vágta a kalapácsot, hogy lépni is alig tudtam. Talán most pont azért fáj ott a lábam, ki tudja… Elbujdokoltam, a patak mellett lévő fában bújtam el, aminek csónak formája volt. Senki sem keresett, pedig 1 napra eltűntem, lehettem vagy 7-8 éves.

A mai tudásommal most már megértem, hogy talán azért féltette annyira a bátyámat, mert tudat alatt tudta, hogy 19 évesen elveszíti. De azt is megéltem, hogy a halála után azt vágta a szemembe, hogy miért nem én haltam meg. Vele éreztették, hogy nem szeretik és nem segítik annyira, mint a húgát. S ezt tovább adta nekem is. Egész életem arról szólt, hogy próbáltam neki megfelelni. De haláláig nem sikerült elérni, akár mit csináltam, hogy az jó lett volna, hogy büszke lett volna rám. Haláláig nem tudta nekem kimondani, hogy szeret

3    Funkció gyerekek. 

Anyumat nem engedték továbbtanulni, dolgoznia kellett, hiába volt ő az okosabb. Őt a paraszt munkára szánták. Titokban olvasott, s elhatározta, hogy nekem biztosítja a továbbtanulást. (Ez csak egy példa arra, hogy ami a szülőknek nem sikerült, azt szeretnék, ha a gyerekük valósítaná meg.) Gyerekkoromban sokat olvastam. Anyum hagyta. De ahogy férjhez mentem, se a férjem, sem a „fekete sereg” (özvegy nagymamák és nagynénik) minden nap a fejemhez verték, hogy ez nem való egy parasztasszonynak. rám is olyan nyomást gyakoroltak, mint anyámra tették anno. S a házasságom elején még el is fogadtam. De aztán már lázadtam, és csak azért is mást csináltam, mint, amit mondtak. Más asszonyokat állítottak nekem példának, de aztán mindegyiknél különb voltam, mert az egyik lopott és inni kezdett, a másik meg folyton megcsalta a férjét. Én nálam nem történtek ilyenek, inkább tanultam iskolákban, tanfolyamokon, s volt, amit autodidakta módon. Azt már gyerek, és fiatal felnőttfejjel is eldöntöttem, hogy ki akarok törni abból a miliőből. ami végül is sikerült, első generációs értelmiségi lettem. Viszont, hiába fogadjuk meg, hogy mi majd másképp csinálunk dolgokat, az nem mindig sikerül. Ahogy anyum egy alkoholista férjet fogott ki, sajnos én is. 

4      Helyettesítő gyerek.  

Ez akkor van, ha meghal egy kis gyerek, és aki utána születik, ugyanazzal a névvel fog rendelkezni, feladatuk, hogy betöltsék az elhunyt után keletkező hatalmas űrt.  A gyerekben mély seb keletkezik, ami megakadályozza a későbbiekben a valódi elköteleződéstől. Felnőtt fejjel a gyerek menekül a kötődéstől, ami gyerek korában annyi szenvedést okozott neki. A másik véglet pedig, amikor a meghalt gyerek után született babát nem tudja szeretni az anya. – Nálam nem volt ilyen szituáció.

5. Testvérek közötti korkülönbség. 

A pszichológia szerint hat évnél nagyobb korkülönbség esetén klasszikus esetben nem beszélhetünk testvéri kapcsolatról. Hiszen mire a kicsi már képes a kommunikációra, a nagyobb már a kortársaival foglalkozik. 2-3 év az ideális korkülönbség. A fiúknál azt nevelik, hogy nem szabad gyengének lenniük, sírniuk. A fájdalom, félelem, szomorúság megnyilvánulásait nem tudják megélni. a lányoknál pedig a düh és az önérvényesítő magatartást nem tűrték. Elgondolkodtató, miért is van most annyi „hisztis” gyerek. Nem működnek a régi bevált szokásmódszerek, mert a mai gyerekek már mások. Az első szülött avatja szülőkké a szülőket, és vele többet foglalkoznak. A másodikkal már kevesebbet. Ez már a nagyszüleimnél, anyáméknál, nálam és a bátyámnál is kiütközött, de a gyerekeimnél is. Akármennyire is akartam, a fiamra már nem jutott annyi idő, mint mikor a lányom született.

          6.      Trauma. 

S     Sok esetben próbáljuk kizárni tudatunkból a fájdalom képeit. Én is sokat nem tudtam még előhívni, mert nem emlékszem rájuk. Van, amit anyu mesélt, vagy épp a lányom, mert nekem kiesett a memóriámból. Nehéz szembesülni valamivel, amit el akartunk, vagy el is felejtettünk. A gond viszont az, hogy amíg szembe nem nézünk vele, nem lesz megoldás. A trauma a „lélek földrengése”. Mi van akkor, ha tehetetlenül, kiszolgáltatottan és védtelenül vagyunk képesek eltűrni dolgokat. Ilyen állapotban szokott bekövetkezni, amikor már sem a harc, sem a menekülés nem megoldás. Például a Vietnámot megjárt katonák, vagy a koncentrációs táborokat megjárt túlélők. Hiába múlt el valami, a félelem, a rettegés megmarad, és bizony tovább is öröklődik. A pszichológia ezt nevezi poszttraumás stressznek. PTSD. Amikor traumát élünk át, az önvédelmi rendszer élesíti magát, s hiába múlik el a trauma, egyfajta óvatosság van, mert belül valami azt súgja, hogy vigyázz, mert bármikor lesújthat az a szörnyűség, amin átesett.

Volt ősöm, aki csontkovács volt, akit a falu egy része elfogadott, a másik fele meg elítélt. Azt mondták, hogy boszorkány is volt a felmenőim között. Voltak, akiket tehát nem fogadtak el az emberek. Na ezt aztán élem rendesen.

Akármit és akármilyen jól csináltam, csinálok, egyszerűen nem fogadják el. Persze, a fentiek mellett van egy családi titok is, amit, ha későn is, de megtudtam, ami miatt megint csak nem fogadnak el, de ezt egy külön pontban írom le.

„Ha vesszük magunknak a bátorságot, hogy szembenézzünk szüleink, nagyszüleink, dédszüleink (vagy még korábbi felmenőink) történetével, ráébredünk, mennyi fájdalom, veszteség, mennyi könny és félelem halmozódott fel az életünkben, hogy később a mi sorsunkban jusson kifejezésre. Feldolgozatlan sebek, el nem gyászolt veszteségek, megszakadt szeretetkapcsolatok mind ott kísértenek, hogy kezdjünk vele valamit. Ennek első és legfontosabb lépése a megismerés. Minél kevesebbet tudunk arról, mi mindenen mentek keresztül a felmenőink, annál nagyobb eséllyel visszük tovább traumáikat a saját életünkben (és adjuk át a gyerekeinknek is).

Az anyuval töltött 6 év együttélés sok mindenre rávilágított, hiszen sokat mesélt. Voltak történetek, amiket meg is írtam, amik a családban történtek. Pl. egy ősöm kivándorolt Amerikába, s az ottani életét, öngyilkosságát.

Már évekkel korábban megfogalmazódott bennem, hogy nekem kell ezt az öröklődést valahogy megállítani.

      Az, hogy anyuval laktam egy lehetőség volt, amivel éltem is. S most pedig a lányommal és az unokáimmal fogok élni egy ideig, és itt is meg lesz a feladat, a sors a lehetőséget megadta hozzá, remélem, sikerül majd.  

      Folytatása következik. 

       Sajnos a mandala szkennelt és fotózott formában sem adja vissza az eredeti színeket. :(