John Bon Jovi: Miracle című számával ismét sikerült kicsit megemelni a rezgés szintemet. Vasárnap késő du. és este kb. 100x hallgattam meg, és még mindig nem unom. Nem hiszek a véletlenekben. A dalt hallgatva készült ez a mandala is. S folytatom a saját életrajzi szembesüléseimet.
7. Családban marad.
Saját példám is mutatja, hogy ha egy kisgyereket rendszeresen bántanak, megaláznak, elhanyagolnak vagy kihasználnak, az a személyiségfejlődés valamennyi területét károsan befolyásolja. Akinél élete során nem alakult ki az önkontroll képessége, aki nem vált képessé az indulatai szabályozására, az szülőként is tehetetlen lesz, amikor a gyermeke feszültségeit kellene csillapítania. Ha belegondolunk, ez mennyire igaz. A dédszüleim, nagyszüleim ezt tették, s valamelyik gyerek mindig a rövidebbet húzta, aztán a mostani szülők már annyi örökölt traumát hordanak magukban, hogy nincs elég türelmük, fejlett idegrendszerük, hogy a mai gyerekeket megfelelően kezeljék. Az érzelmek, indulatok gyűrűznek generációkon át.
Máté Gábor: „A gyereknevelés – röviden – generációk nemzedékről nemzedékre átívelő tánca. Bármi érintette is az egyik generációt, ha nem oldódott meg teljesen, tovább adódik a következő nemzedéknek.”
Sok berögzült, átörökölt dolog közül most kiemelem a szegénységet, ami egész életem kísérője.
Pszichológiai megközelítés szerint, az a gyermek, aki nehéz körülmények között él, annak bizonytalan a túlélése. Sietnie kell a felnőtté válással, hogy minél előbb tovább tudja adni a génjeit. Ezt nevezik gyors életmenet stratégiának.
A szegénység generációkon való átörökítése. Azt hiszem, most már kezdem érteni. Egész életemben sokkal többet dolgoztam az átlagnál, s nagyon sok olyan önkéntes tevékenységet is végeztem, amiért nem járt fizetség. Akkoriban úgy voltam vele, hogy egyszer majd megtérül. Ma már tudom, hogy nemcsak karmát dolgoztam le így, de családi örökölt sorsmintát is igyekeztem feloldani. Teljesen mást csináltam, mint bármelyik ősöm.
Mindig megéltem valahogy, de sehogy se tudtam meggazdagodni, vagy legalább túllépni a megszokott szűkös, olykor nélkülöző életvitelen. Amikor egy kicsit jobban kezdett menni a szekér, már a sors adta is az ukászt. Nem is számolom, hányszor kezdtem nulláról az életem, s hány csapás után kellett újra és újra talpra állni. Ez mehetne végeláthatatlanul, S nem az a lényeg, hogy mit csináltam rosszul, hanem az, hogy mit nem tanultam még meg. Minden sorscsapásból tanultam, s ez által fejlődtem, bölcsebb lettem. Azért születtünk a földre, hogy fejlődjünk, én tényleg ezen dolgoztam és dolgozom ma is. El kell engedni a szegénységhez kapcsolódó örökölt mintákat, ugyanakkor az is feladat, hogy ne értékeljem túl az anyagiakat.
A másik fontos elem a szeretet.
Ez már sok blogomnak volt témája. Lehet, kicsit itt-ott ismétlem magam, ezért bocsánat, de nem biztos, hogy mostanában azok olvassák az írásaimat, akik pl. 10-13 éve olvasták.
Az asztrológus barátom (akitől sokat tanultam, de nem mindig értettem vele egyet) azt mondta, hogy aki gyerekkorában nem tapasztalta meg a szeretetet, az már nem is fogja. Van némi igazság alapja, az igaz. Mert nekem sem ment. Senki nem szeretett a családban, vagy legalább is nem éreztem, a házasságom is szeretetlen volt, és ezért én sem tudtam kimutatni a gyerekeimnek ezt igazán. Aztán főiskolán kötelező olvasmány volt Erich Fromm: A szeretet művészete, ami pont azt taglalja, hogy a szeretet igen is tanulható. Na mindent megpróbáltam, s volt is némi fejlődés, de ekkor már túl voltam a 45 évemen. S bizony a megfelelő szeretetteli kötődés még nem az igazi most sem. Sokat dolgoztam magamon, hogy közel engedjek magamhoz embereket, de csak csalódásokat éltem meg. Persze magamat okoltam. Pedig nem biztos, hogy csak velem van a baj. De nehéz újra bízni az emberekben. S ennek a gyökerei a múltban keletkeztek. Szorongó kötődésű lehetek én is. Mivel hol kaptam törődést, hol nem. Bizonytalanul várok mindig megerősítésre, Amit anyutól sosem kaptam meg. Egyszer sem. Szerencsére a lányom ezt pótolja. Nem is tudja, milyen jól esik, amikor megdicsér. Ha nem sikerül nekem feloldani ezeket az örökölt dolgokat, remélem neki fog, vagy együtt kell megoldanunk. A megerősítést vártam a külvilágtól is, rokonoktól, barátoktól, ismerősöktől, munkatársaktól, a társadalomtól, de ez is mindig elmaradt. Ezért kezdtem el azt a filozófiát követni, hogy ha senki nem ismeri el, senki nem támogatja, amiket teszek, akkor nekem kell magamban tartani a lelket. Ez is kötelezendően megtanult lecke volt. Mindig annyira meg akartam felelni a külvilágnak, de mindig csak meg nem értés, el nem fogadás, lebecsmérlés, irigység, közöny, sajnálat volt részükről az osztályrészem, még ha belül tudtam is, hogy nem ezt érdemlem. Ennek oka karmikus, de örökölt is, amit majd a családi titok résznél fejtek ki.
A lányomhoz való kötődésem rendkívüli. Amikor született, akkor ugyanis én meghaltam. A klinikai halál állapotából hoztak vissza. Ez a halálközeli élmény volt talán, amit akkor még nem fogtam fel igazán, de ez ébresztett rá azokra dolgokra, amiket meg kellett tanulnom, tapasztalnom, értenem, hiszen visszajöttem, mert még van feladatom.
Párkapcsolatok terén is érdekes ez a szeretet dolog. Az látszik a leírtakból, hogy egész életemben szeretetre vágytam s ez így van a mai napig. A család mellett a párkapcsolati tapasztalataim is azt bizonyítják, hogy talán nem tudok közel engedni senkit, s ez úgy csapódik le, hogy talán nem tudnak bennem elfogadni valamit. Persze a mostani rohanó világban, amikor a régi szokások megdőltek, amikor már elítélendő, amikor valaki egyetlen párkapcsolat mellett kitart, amikor kiveszett az emberekből az emberség, a másokra figyelés, a megértés, a segítőkészség, a hűség, a türelem, az empátia, a kompromisszumkészség, a tolerancia, a megbecsülés, az együttérzés és még sorolhatnám, sajnos minden egyre nehezebb.
Én is sokszor mondtam, hogy nem jó korba születtem. De igen, ebben a korban kell megtanulni becsületesen élni, és minden támadás, negatív hatás ellenére embernek maradni. Nekem még jó látni, amikor együtt látok megöregedni embereket, akik még mindig kitartanak egymás mellett, és szeretik egymást. Mert azért vannak még ilyenek.
Az én családomban ez sajnos nem volt így soha. Nem láttam senkit boldog, teljes családban élni, felnőni. A felmenőim női ágán minden nő korán egyedül maradt. A férfiak kihaltak mellőlük még negyven éves koruk előtt. Nagymamáim, de más ágakon is özvegyen maradtak a nők, és egyedül élték le az életüket. Anyámnál már változott a sors fonala. Ő már ellenszegült a sorsnak, kitáncolt a rossz kapcsolatából, és egy új férfi oldalán próbált változtatni az életén, félre dobva mindent, még engem is. Elvált, de a volt férje így is korán meghalt, nem élte meg az 56 évet sem. Ha bírja, szenved, akkor is özvegységre jutott volna. Aztán én is, hogy kimeneküljek a rossz családi légkörből, általam lehetetlennek megélt helyzetből, amikor a bíróság anyunak ítélt, és én is a nevelőapám házába költöztem, ahol szoba-konyhában laktunk hárman. Ez 1976-ban volt, S bár később építettek nekem egy külön szobát, még is menekültem onnan, 1981-ben férjhez mentem, alig 20 évesen. S a sors már megint ismételte önmagát. Ugye gyakran halljuk ezt a kifejezést? Ez az örökölt dolog, amit valakinek meg kell oldani végre. Csak hát én is kifogtam egy olyan férjet, aki szintén alkoholista lett, mint az apám, aki…. ezt majd a Családi titkok résznél fejtem ki. Szóval boldogtalan gyerekkort, boldogtalan házasság követett, amit csak a két gyerekem születése vidított fel. Én már megvártam a válással, ameddig a két gyerek betöltötte a 18-at, igaz, hogy a mai fejemmel nem kellett volna, de így alakult. A szenvedést magam vállaltam, de kiléptem belőle. Az egy dolog, hogy a válás után 10 évvel az ex is meghalt 53 évesen. A bátyám 19 éves korában, az unokabátyám 49 évesen ment el. A férfiak valahogy mindig korán eltávoztak. Már csak a fiam az egyetlen férfi a családban, én is óvtam őt, s még mindig aggódom, de mindent megteszek azért, hogy ne legyen ennek az energiának olyan ereje, hogy ismét bekövetkezzen. Nagyon szeretem a gyerekeimet, de sosem engedtem őket sem elég közel magamhoz. Mindkettőt segítettem abban, hogy a saját lábukra álljanak, s bizony el kellett költöznöm Magyarországról, hogy ez bekövetkezzen. Anyámnak is meg kellett tanulnia, hogy egyedül oldja meg dolgait, és amíg nem éltem itthon, meg is tanulta. Igaz, hogy utána már rám szorult, de ez is sorsszerű volt. De neki is meg kellett tapasztalnia dolgokat. Ugyanígy a fiamnak is. Határozott anya voltam, de mindig számíthattak és számíthatnak rám a gyerekek. Ott voltam mindig, anyu ezt intézd, ezt csináld, ahogy anyum is mindig csak adta, adta a dolgokat. A fiam utána magára talált, és önálló életbe kezdett, bár éreztem, hogy nem örült neki, hogy elmentem, pedig már 24 éves volt akkor. Egyszer csak megbocsátja nekem. Ha nem megyek el, akkor lehet, hogy más ember lenne, mint most. Úgy érzem, hogy nagyon jó ember lett, de meg kellett tanulnia az önállóságot.
A lányom is megtanulta, hogy neki kell intéznie mindent. Lehet, nekik is elfelejtődött, hogy milyen sok mindennel bíztak meg minden héten, mint ahogyan nekem is kitörlődött sok minden az életemből. Ő is jól megállja a helyét és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen emberek lettek belőlük.
Dacára a transzgenerációs hatásoknak. Sajnos a lányom is válik, s ott még nagyon kicsik a gyerekek. Ahogy én nem láttam normális család mintát, sajnos ő sem. Azt érzem, hogy együtt fogjuk megoldani ezt a sok generációs dolgot, mert nem fogom hagyni, hogy még az unokáim is viseljék ennek a terhét. S ugyanígy a fiamnak is megvan a feladata. Egy házban él a feleségével, két lányával és az anyósával. Ez a nőuralom, amit meg kell tanulni neki kezelni. A sors mindenkinek kijelöli a feladatokat, kell, hogy ebben az életünkben megoldjuk a transzgenerációs sorsunkat, hogy a következő életünket már ne terhelje tovább, és az unokáim se vigyék tovább.
Ez az egyik legnagyobb életfeladatunk.
8. Családi titkok
Ez a rész az, amiben leírom, amiket megtudtam, megéltem, megértettem, de nem biztos, hogy ezt publikálom, mert ez tényleg csak a családomra tartozik. De ezek nélkül nem érthető meg az életem az örökölt sorsminták tükrében, s késztetés is, hogy kiírjam magamból. Kipontozott rész látható, ha nem lesz látható a több oldalas szöveg.
„Gabriel Garcia Márquez szerint három életünk van: egy nyilvános, egy privát és egy titkos.” Ez valóban így van. Próbálunk magunkról a külvilág felé egy olyan összképet vetíteni, ami az elvárásoknak megfelel, s amit szeretnénk, ha látnának, ez a nyilvános élet. A privát élet a család, barátok köre, ahol már nem vigyázunk annyira a látszatra. A harmadik pedig a titkos életünk. Ebbe már csak kevesen látnak bele. Olyan gondolatok, érzések, emlékek tárháza, amit felvállalhatatlannak tartunk. Azt mondjuk, hogy csak ki ne derüljön. Sok írásomban foglalkoztam már az aspektusok megélésével. Én számos énemet megéltem, de vannak még olyanok, amiket nem szívesen vállalnék fel, most ezeket írom le itt. Lehet, hogy nyilvános lesz, lehet, hogy nem.
A fentiekben leírtak mellett sajnos az én életemben még sok olyan dolog is közrejátszik, ami a legtöbb emberében nem.
a) származásom. ........
Ki is az apám?....... apakomplexux..... el nem fogadás..... halálközeli élmény... a szegény én megélése, átalakulás....
b) születési név. Bizony még ez sem ment nálam simán. Nem volt elég a származásom, a családjaim elutasítása, a magammal hozott karmák sora, még a nevemet is sikeresen alakították, hogy még gyökértelenebb legyek. A numerológia volt az a „tudomány”, ami elindított a spirituális gondolkodás útján. Ezért is nagyon problematikus ez nálam. Amikor megszülettem, anyám Mariannának anyakönyveztetett. A nevet adó apám pedig kitöröltette és az aktuális szeretőjéről Magdolnára javíttatott. Tehát nem volt elég, hogy nem a biológiai apám nevét viselem, még a keresztnevemet is megváltoztatták. Nem csoda, ha utálom a nevemet a mai napig. A házasságom után felvett névvel sokat fejlődtem ugyan, de visszavettem a lánykori nevemet, s elfogadtam, hogy azzal kell megtanulnom együtt élni, akár tetszik, akár nem. Becennévként felvettem a Lénát, s mikor Léna vagyok, akkor nem húz ez a sok régi teher. Akkor íróként, internetes világban és az új ismerőseim körében is olyan ember voltam, amilyen szerettem volna. Lénaként elfogadtak az emberek és szerettek is.
c) Zaklatás ........................
Folytatása következik. Folyamatosan írom, amik kikívánkoznak, s a személyes történetből folyamatosan váltok majd át mindenkit érdeklő témákba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése