BÚCSÚ BODONYI ÉLETEMTŐL

BÚCSÚ BODONYI ÉLETEMTŐL.

Ma temetőkbe mentem. rendbe tettem a sírokat, és kicsit egyedül voltam anyukámmal. Anyák napja már nekem is a temetőben van. 

Bodonyba is mentem a sírokhoz. Anyum és a bátyám sírjától is készítettem képet a Kékesről, valamint búcsúzóul Kőrakástetőről is, ahol minden nap jártam dolgozni 2008 év végéig, és ahol számtalanszor álltam meg gyönyörködni a természeti csodákban, mert mire Bodonyból Parádra értem, rajtam kívül senkisem látta.  

Ez a fotó a Menni vagy maradni c. könyvemből való. 

A bodonyi temetőből a Kopaszról is készítettem egy képet, ami gyerekkorom kedvenc színhelye volt. El is akartam menni, de már nagyon beborult az ég, és hazajöttem. A fotók után fél órával már olyan sötét volt, hogy a lakásban a mécses mellett lámpát is kellett gyújtanom.

Parád és a Kékes a parádi temetőből, anyum sírja mellől. 

Bodonyból, a bátyám sírja mellől. 

A Kopasz hegy, ami maradt belőle és a templomtorony. 

Kőrakástetői panoráma, de itt már nagyon gyülekeztek a felhők. Félúton Bodony és Parád között. 

Ameddig ott voltam sok olyan érzés rohant meg, amikről már azt hittem elengedtem.

48 évig éltem a szülőfalumban, most elbúcsúztam, már én is csak a temetőbe megyek „haza”.

Nem érdekel már senkit, miket tettem ott, kiknek segítettem, minden elmúlik és elfelejtődik. Ez az élet rendje.  

Volt idő, amikor azt gondoltam, meg tudom váltani a világot, erőt nem kímélve olyan dolgokat vittem véghez, ami rendkívüli volt  több szempontból is.

Megtanultam a leckét, az ember nem lehet próféta a saját hazájában, és azt is, hogy bármennyire közösségi ember vagyok is, ha mások nem tartanak önzetlenül velem, akkor egy közösség sem lesz nagyon hosszú életű.

Mérlegre tettem, mit tettem jól, vagy nem jól. 

Ma már nem akarok senkinek sem megfelelni, csak magamnak. nem akarom megváltani a világot, és megtanultam, hogy egy fecske nem csinál nyarat.

Az, hogy a karantén után mihez kezdek, még magam sem tudom. Az viszont biztos, hogy mást kell csinálnom és valamit másképp is.Mivel lételemem a közért tevés, ezt más alapokra kell majd helyezni. 

Ezt a két szonettet 2010-ben írtam, épp 10 éve. Akkoriban csak úgy jöttek belőlem a versek, nem vagyok költő, de később lettek igazán aktuálisak.

Az elengedés szonettje

Érző szívemnek szerető bugyrában

Kedves ismerősöknek képe dereng.

Kimondatlan kérdéseimnek száma

Súlytalanság állapotában lebeg.

Régi tetteim, mondásaim mára

Távolság-idő malmában őrlődnek.

Rám borult a feledés homálya

Sok szívből, elméből töröltek

Jött a keserű, reális valóság

Győz, hiú ábrándok, remények felett.

Az idő eltépte barátság láncát.

Fáj, hogy ily hamar elfelejtettetek.

Elengedés lassú bölcsője vár rám,

Kedves volt barátok, Isten veletek!

(2010-07-15)

Búcsúzom (Temetem a múltam) Az igazság szűkülő dézsájában, szőlőszemeit taposom a múltnak. Lábam elmerül nedves világában, vegyes élmények fel is, le is húznak. Szeretet aranylyukú rostájában, valódi barátság méltón fennakad. Szitáján áteső csillaghullásban, képmutató emberhad alulmarad. Sok csodás emlékem ábrándként kísért, kevés ember van, ki valóban megért. Szívemet mérgezi hamis szó tüske, Lelkemet emészti elmúlás tüze.     Temetem múltam az idő ösvényén.      Bocsánatom győz sérelmek örvényén. (2010-08-03)

Bodonyi életem14 évét megörökítettem a Menni vagy maradni? c. könyvemben. https://www.konyvesbolt.online/spd/978-963-87819-0-1/Beres-M-Lena-Menni-vagy-maradni

Részlet a könyv 2003-ban írt Ars Poétikám részéből.

Vajon lokálpatrióta vagyok? Valószínűleg igen. Hi­szen oly mértékben ragaszkodom ehhez a faluhoz, amit nem is tudok kifejezni. Vagy esetleg falumenedzser, ahogy egy újságíró barátom nevezett el 1999-ben? Nem tudom. Van, aki azt mondja, hogy túlteng bennem az energia. Ez is igaz. Ha nem lenne ennyi energiám, nem is ment volna. De vajon honnan és miért kapom ezt az energiát? Miért nem a saját boldogulásomra fordítottam? Miért választok olyan tevékenységeket, amelyek nem segítik a megélheté­semet? Erre sincs magyarázat. S most válaszút elé kerül­tem. Nemrégen a Heves Megyei Hírlap készített rólam port­rét. Meghatódtam, ahogy az újságot a kezemben tartva szembesültem a sorokat olvasva, hogy milyen sok terüle­ten tevékenykedem. Ez én lennék? De ki vagyok én? S jön­nek az újabb kérdések, amiket Wass Albert is megfogalma­zott „Mi életem célja? Mi a feladatom, miért maradtam?" Két hónapja egy asztrológus barátom azt mondta, hogy az a feladatom, hogy a közért tegyek. Vagyis azt tettem, ami a feladatom. De a dilemma még mindig itt van. Men­jek vagy maradjak? Segítsem a falut továbbra is, ahogy erőm engedi, közben pedig az egzisztenciám kerül veszély­be. Ha egyedül lennék, talán megoldanám valahogy. De gondolnom kell két nagykorú, de még tanuló gyermekem­re, az ő jövőjükre is. Vajon itt van a helyem, vagy máshol?

Vidéki ember vagyok, s ha mégis arra kényszerülök, hogy elköltözzem, belül akkor is megmaradok annak. A vidéki élet nagyon szép, de nagyon nehéz. Tüskés Tibor na­gyon helyesen megfogalmazta. „A vidék a tehetséges em­bernek általában jó iskola, fölnevelő és kiröptető fészek, a tehetség utánpótlásának állandó és kimeríthetetlen forrá­sa. De megmaradni, meggyökerezni, a vidéki életet sors­ként vállalni már csak kevesen tudják."

Bízom abban, hogy az életem jó irányba fordul vég­re, akár elmegyek, akár maradok.

2003. szeptember

és a 2008-ban írt zárszavamból.

S hogyan alakul az én életem? Menjek vagy maradjak? Mi szól mellette, s mi szól ellene?

Évről évre küszködök a megélhetésért, mint oly sokan. Ha maradnék, akkor előbb-utóbb nem tudnám fizetni a ház rezsijét, belekerülnék egy olyan spirálba, amit itt nem tud­nék megállítani. S valószínűleg nemet sem tudnék monda­ni, tehát a sok közmunka, „pótcselekvés" továbbra is men­ne, tenném a dolgomat bármiféle támogatás, köszönet, el­ismerés nélkül, ami egy idő után megbetegítene. Vannak ötleteim, hogyha maradnék, akkor összefognám az idegen­forgalom szereplőit, s készítenénk valamilyen tervet, prog­ramot, ahol az önkormányzattal összefogva beindítanánk valamit. Ám ez megint csak társadalmi munka lenne. Profi­tálna belőle a falu, a vállalkozók, az önkormányzat, csak szo­kás szerint én nem. Nos, ez egy olyan feladat, amit már való­színűleg nem én fogok megvalósítani. Nemcsak azért, mert ez a falu nem nagyon fogadja el, amit én szeretnék, s nem is támogatja, hanem mert már nincs bennem a lelkesedés sem, hogy ezt kellene tennem. Az utolsó választások óta a testü­letben is alul maradok, minden le van szavazva, amit szóba hozok, főleg a kultúra, a civilszféra, a marketing, az idegen­forgalom témájában. Talán, ha nem egy helybeli karolja fel ezt az ügyet, s az önkormányzat meg is tudja fizetni, akkor egy szakember segítségével ez a lehetőség megvalósítható. S pozitív változás, hogy megismertem olyan idetelepült embereket, akikre lehet majd számítani, jobban, mint az őslakosokra.

Az elmúlt másfél évben ismét megismertem egy te­rületet, megtanultam valamit, amit szívesen végeznék. Most már végre tudom, hogy mit akarok. Egy kisvárosban élni, olyan munkát végezni, ahol emberekkel foglalkozom, s eb­ből meg is tudok élni, s nem egyedül lenni, hanem párkap­csolatban élni. Ez biztosan sok embernek álom, eddig ne­kem is az volt, most végre magammal fogok foglalkozni, s a saját életemet új mederbe helyezni.

Nem feladok mindent, hanem újra kezdem az élete­met. Azt érzem, hogy ez még mindig jobb, mint a mostani helyzetemben vergődni.

A döntésem tehát: MENNI. Hosszú évek vívódásai, a környezet visszahúzó ereje, a bennem lévő bizonyítási vágy, a helyismeret, a kapcsolatok, s mert szerettem ezeket a te­vékenységeket, végre alulmaradtak azzal szemben, hogy ideje már magamra is gondolni, s hogy megismerjek, meg­éljek egy békés, boldog, szeretetteli életet.

Életfeladatomat továbbra is tenni fogom, csak más for­mában. Nem egy faluért, egy térségért harcolok, hanem emberekért, emberi közösségekért dolgozom majd. Sok a magányos, egyedül élő ember, akik sokat szenvedtek, sokat tapasztaltak, sok kudarcélményük volt, óvatosak, bizalmat­lanok, de valahol ott él bennük a vágy, hogy egyedül nem jó. Az elmúlt másfél évben egy blogbejegyzésemnek köszön­hetően megismertem több száz embert, akik elmesélték nekem életük történetét, s kérték a segítségemet. Közössé­geket alakítottam ki, s országos találkozókat szerveztem, ahol többen párra is találtak. S bár én is párt kerestem, ezek a lehetőségek olyan örömet okoztak nekem is, ami ismét elgondolkodtatott, s előbbre is vitt önismeret-tanulásom során. A sok idegen embertől több szeretetet, hálát, figyel­met, elismerést, örömet kaptam néhány hónap alatt, mint itt ebben a faluban ennyi év kemény munka után. Megértet­tem, hogy már nem itt van a helyem, s mást kell tennem.

Menni vagy maradni? Nemcsak az én dilemmám, s nem­csak sok hasonló helyzetben lévő emberé, hanem általában nagyon sok magyaré is. Hiszen 100 év óta sokan feltették ezt a kérdést maguknak. Menjek, vagy maradjak? S bizony nagyon sokan mentek. S nemcsak a szülőfalujukat hagyták el, hanem az országot is. Vajon miért? Erre nem az én tisz­tem válaszolni. Biztosan sokan fájdalmas szívvel mentek el, mint ahogy én is. Úgy érzem, sok mindent megtettem, s bármennyire is húz ide a szívem, most mégis lépnem kell, s lépni is fogok.

Sokszor megkérdeztem magamtól, hogyan lehetséges, hogy vannak települések, amelyek viszont szépen fejlődnek, s bár én is tettem a dolgomat, hírét vittem, szerveztem, pá­lyáztam, minden területen igyekeztem a falut megmozgat­ni, mégis kevés. Bizony sok múlik a vezetésen is. Kiemelke­dő példa számomra pl. Kazár vagy Kozárd települések Nóg­rád megyében, ahol a polgármester asszonyokat személye­sen is ismerem, vagy épp a dunántúli Aba település, ahol a vezetők, meg a lakók, akik valóban akarnak tenni, össze­fognak. S komplex programot álmodtak meg, s meg is talál­ták ehhez a forrásokat. Ahol élnek olyan emberek, vagy köl­töztek oda, akik felvállalták ezt a feladatot. Ahol jól műkö­dik a helyi társadalom. De mi van azoknál a településeknél, ahol nem ilyen a vezetés, ahol nem élnek, s nem költöznek oda olyan emberek, akik valóban akarnak tenni a települé­sért, s nincsenek munkahelyek, nincs a közelben város, rossz a közlekedés, folyamatosan öregszik a lakosság?

Elkötelezett híve lettem a Leader+ programnak. S én voltam mégis az elsők között az, aki egy másfélmilliós nyer­tes pályázatot visszamondtam. Hiába volt az alapítványnak megállapodása két önkormányzattal, hogy segítenek az előfinanszírozásban, ez nem tudott megvalósulni. Azóta látom, tapasztalom, hogy az utófinanszírozású projektek ezen a vidéken nem fognak menni. Önkormányzatunk kettőt is nyert 2006-ban a Leader+ keretén belül. 2007-ben két prog­ramot is megvalósítottunk, régen el is számoltunk, s a pénz még 2008-ban sem érkezett a számlára, s bár már sok pályá­zatot írtam, de ami munka ezzel van, azt nem is ecsetelem. Se az önkormányzatok, se a vállalkozások, s főleg a civil szer­vezetek nem tudják megfinanszírozni a projekteket.

A rendszerváltás után 6 falutípusról beszélhetünk. Szuburbanizálódó, polgárosodó, üdülő, stagnáló, süllyedő, illetve a „másság" falvairól. Bodony a stagnáló, s lassan a süllyedő falvak közé sorolható, pedig a lehetőség a turiz­mus területén itt is adott lehet a fejlődésre, s lehetne üdülő­falu is. S bár sokan mondják a faluban, hogy az önkormány­zat nem tesz semmit. Ez nem igaz. Hiszen a rendszerváltás óta a teljes közműberuházást megvalósította. Az, hogy a je­lenlegi helyzet elég kilátástalan, az nem a falu hibája, s nem is igazán a vezetőié.

A 2008. évi költségvetés készítés időszaka van. Mind a munkahelyemen (iskola), s képviselőként a faluban szem­besülök azzal, hogy ez az év még nehezebb lesz.

Lassan egy fél éve gyakran járok a Dunántúlra. S mikor a Dunán átautózom, belül a szívemben mindig érzek egy kis szorongást, ha arra gondolok, hogy mennyire „választóvo­nal" a Duna az ország két területe között a szó szoros értel­mében. Mások a lehetőségek, mások a keresetek, más az élet­színvonal, más még az emberek megítélése is. Valóban nem mindegy, hogy ki, hová születik, milyen környezetben nő fel?

Úgy érzem, hogy sokat tettem, s bízom abban, hogy a mun­kám nem volt hiábavaló.

Gadamer elméletét tekintettem magaménak, hogy a múlt­ra építkezni kell. A falunak vannak hagyományai, amiket foly­tattunk, s ezt még folytatni is kell, hogy újra "élő" falu legyen.

Hosszú évek óta volt egy mottóm, mely ki van függesztve a számítógépem oldalára, s szembenéz velem a munkahelyemen is. Így láttam, olvastam mindennap, s igyekeztem ehhez tartani magam, s ezek szerint élni is.

"Adassék annyi lelkierő, hogy mindazt elfogadjam, amin változtatni nem tudok; és bátorság ahhoz, hogy megváltoz­tassam, amin képes vagyok; és bölcsesség ahhoz, hogy el ne tévedjek közöttük."

Fredrich Ostinger

S legyőzve félelmeimet elindulok egy úton, ami eddig is az utam volt, csak féltem rálépni.

Elmentem, és én is elhagytam az országot is. Kiléptem a komfortzónámból, és azóta is számos megélés, tapasztalat jön az utamba.

Kedves kis szülőfalum, Bodony, a Mátra egyik gyöngyszeme, ékszeres ládikája, gyermekkorom és erőm kibontakozásának helyszíne: ISTEN VELED!

S egy kis Bon Jovi. Bodonyban először és utoljára 2000-ben pattogtak az égen tűzijáték szikrái a Bed of Roses-re komponálva.