Sok új tapasztalat, ami nem is új, csak újabb csalódások és kudarcok az emberekben... Tegnap is voltam az idősotthonban reikizni, és elképzeltem, hogy én milyen jól elélnék ott magamban...





Bár az életfeladatom az is, hogy közösségeket hozzak létre, valójában mégis mindig magányos maradtam. Hiába volt körülöttem a rengeteg ember, nagyon közel nem került hozzám senki. 

Most, hogy készülök Magyarországra úgy egy félévre, próbálok kapcsolatot teremteni újra az otthoniakkal, de már arra sem veszik a fáradtságot, hogy legalább válaszoljanak. Ez is tapasztalat, megkaptam akkor is, amikor eljöttem, hamar kiderült kik voltak körülöttem azok, akik belőlem táplálkoztak... Most, hogy én kérek segítséget, senki sem mozdítja a kisujját sem...

Valójában már itt sincs maradásom, de haza sincs kedvem menni, csak a családom és a fogam fájása miatt megyek... de azt sem tudom, hogy mire és minek... 

Az álmaim kísértetiesek, és sokkolóak, s a lányomé és az anyumé is. Mi hárman különös erős vérvonal vagyunk, s talán az unokám is az lesz. 

Most ismét a hitem van kitéve annak, hogy megmaradjon, és ne adjam fel, hinnem kell abban, hogy most is talpra állok, mint tettem már néhányszor életem során... 

Tudom, hogy sokan vannak nehéz helyzetben Magyarországon és még sokan a világban. Sokan figyelik az életem alakulását, amit itt élek meg előttetek, akik olvassák. Érzem, hogy sokan szorítanak azért, hogy végre jobbra alakuljon az életem. Sokan már a föld alá kívánnak, és vannak, akiket nem érdekel a sorsom. Ez így van rendjén. De ha most itt állna előttem 15 ember, 5-5 ember mind a három féle típusból, biztos vagyok benne, hogy 10 ember a közvetlen ismerőseim közül lenne, aki irigy rám, rosszat kíván nekem vagy nem érdekli a sorsom, és csak 5 ember lenne az, aki szurkol nekem, akiket nem is ismerek személyesen, csak a neten keresztül, lehet, hogy pontosan a blogjaim által. 

Valójában nincs senki úgy érzem, akire igazán számíthatnék, néhány családtagomon kívül most. Pedig milyen jól éreztem magam, hogy milyen sok barátom van, most nincs egy se... ilyen az élet.
Mindig megfogadom, hogy én sem segítek senkinek, de mindig megszegem a fogadalmam, mert miért ne segítsek, ha valamiben tudok... Azt hiszem, hogy ezzel már lassan egyedül vagyok, legalább is az ismerettségi köreimben. 

Tegnap olyan jó érzés volt, hogy a két néni megismert, akiket a múlt héten reikiztem, és azt kérdezték, hogy miért nem én kezeltem most is őket. Nem én osztottam be sajnos, hogy kit akarok. Vannak olyan idősek is, akiket nehéz reikizni, most olyanokat kaptam ki. De akkor is megcsináltam, volt, hogy másoknak még rosszabb is volt. Volt egy bácsi, akire síró rohamok jöttek. Egy nő pedig időnként ijesztő hangokat adott ki. Egy harmadik tele volt kiütéssel, nem igazán lehetett hozzáérni. Én egy törött karú nénit kaptam most, akinek a kérésére a kezét kezeltem inkább, nem az előírt fogásokat. A másik egy bácsi volt, aki szinte végig aludt, de sajnos kellemetlen volt az illat körülötte, és hát ezt elég nehezen viseltem, még most is az orromban van. Nem lennék jó gondozónak, de ezt mindig is tudtam. De mikor a térdét kezeltem, a bácsi nem tudott beszélni, de akkor kinyitotta a szemét és könnyeket láttam benne. 

Ilyenkor elképzelem, milyen sorsuk lehetett. A bácsi nem volt tisztátalan, rendes öltöny nadrág és ing volt rajta, viszont pelenka volt szerintem neki és annak a szagát éreztem. 

Mindannyian megöregszünk egyszer és ki tudja, hogy milyen sorunk lesz öreg korunkra. Akik abban a rezidenciában élnek, azoknak jó, nemcsak a körülmények miatt, hanem azért is, mert gyakran látogatják őket. MOst is ott voltak a gyerekeik, lányaik-fiaik, akik ha nem volt elég idős ember a második félórára, beültek, hogy ők is szeretnének reikit. Azt hiszem az ujságcikkek megtették a hatást, mert már 10-en voltunk és már két férfi is volt közöttünk, aki reikizett. 

Sajnos a tegnapi omynózás kimaradt, mert nem értem haza időben. Mivel másokhoz kellet igazodnom, mert az meg hülyeség, hogy két kocsival menjünk Ibizáról, ha egyben is elférünk, s így lemaradtam, pedig az az erősség volt, ami nekem a legjobban működött. Ilyen már csak akkor lesz, ha Magyarországon leszek. 

Most ismét olyan üresnek érzek mindent, mindenkit, magamat, másokat, a világot, és sírhatnékom van, hogy ismét nincs senki körülöttem, csak én magam... az a bizonyos porszem, amit a szél is dobál ....