Sok
új tapasztalat, ami nem is új, csak újabb csalódások és kudarcok az
emberekben... Tegnap is voltam az idősotthonban reikizni, és
elképzeltem, hogy én milyen jól elélnék ott magamban...
Bár az
életfeladatom az is, hogy közösségeket hozzak létre, valójában mégis
mindig magányos maradtam. Hiába volt körülöttem a rengeteg ember, nagyon
közel nem került hozzám senki.
Most, hogy
készülök Magyarországra úgy egy félévre, próbálok kapcsolatot teremteni
újra az otthoniakkal, de már arra sem veszik a fáradtságot, hogy
legalább válaszoljanak. Ez is tapasztalat, megkaptam akkor is, amikor
eljöttem, hamar kiderült kik voltak körülöttem azok, akik belőlem
táplálkoztak... Most, hogy én kérek segítséget, senki sem mozdítja a
kisujját sem...
Valójában
már itt sincs maradásom, de haza sincs kedvem menni, csak a családom és a
fogam fájása miatt megyek... de azt sem tudom, hogy mire és minek...
Az álmaim
kísértetiesek, és sokkolóak, s a lányomé és az anyumé is. Mi hárman
különös erős vérvonal vagyunk, s talán az unokám is az lesz.
Most ismét
a hitem van kitéve annak, hogy megmaradjon, és ne adjam fel, hinnem
kell abban, hogy most is talpra állok, mint tettem már néhányszor életem
során...
Tudom,
hogy sokan vannak nehéz helyzetben Magyarországon és még sokan a
világban. Sokan figyelik az életem alakulását, amit itt élek meg
előttetek, akik olvassák. Érzem, hogy sokan szorítanak azért, hogy végre
jobbra alakuljon az életem. Sokan már a föld alá kívánnak, és vannak,
akiket nem érdekel a sorsom. Ez így van rendjén. De ha most itt állna
előttem 15 ember, 5-5 ember mind a három féle típusból, biztos vagyok
benne, hogy 10 ember a közvetlen ismerőseim közül lenne, aki irigy rám,
rosszat kíván nekem vagy nem érdekli a sorsom, és csak 5 ember lenne az,
aki szurkol nekem, akiket nem is ismerek személyesen, csak a neten
keresztül, lehet, hogy pontosan a blogjaim által.
Valójában
nincs senki úgy érzem, akire igazán számíthatnék, néhány családtagomon
kívül most. Pedig milyen jól éreztem magam, hogy milyen sok barátom van,
most nincs egy se... ilyen az élet.
Mindig
megfogadom, hogy én sem segítek senkinek, de mindig megszegem a
fogadalmam, mert miért ne segítsek, ha valamiben tudok... Azt hiszem,
hogy ezzel már lassan egyedül vagyok, legalább is az ismerettségi
köreimben.
Tegnap
olyan jó érzés volt, hogy a két néni megismert, akiket a múlt héten
reikiztem, és azt kérdezték, hogy miért nem én kezeltem most is őket.
Nem én osztottam be sajnos, hogy kit akarok. Vannak olyan idősek is,
akiket nehéz reikizni, most olyanokat kaptam ki. De akkor is
megcsináltam, volt, hogy másoknak még rosszabb is volt. Volt egy bácsi,
akire síró rohamok jöttek. Egy nő pedig időnként ijesztő hangokat adott
ki. Egy harmadik tele volt kiütéssel, nem igazán lehetett hozzáérni. Én
egy törött karú nénit kaptam most, akinek a kérésére a kezét kezeltem
inkább, nem az előírt fogásokat. A másik egy bácsi volt, aki szinte
végig aludt, de sajnos kellemetlen volt az illat körülötte, és hát ezt
elég nehezen viseltem, még most is az orromban van. Nem lennék jó
gondozónak, de ezt mindig is tudtam. De mikor a térdét kezeltem, a bácsi
nem tudott beszélni, de akkor kinyitotta a szemét és könnyeket láttam
benne.
Ilyenkor
elképzelem, milyen sorsuk lehetett. A bácsi nem volt tisztátalan, rendes
öltöny nadrág és ing volt rajta, viszont pelenka volt szerintem neki és
annak a szagát éreztem.
Mindannyian
megöregszünk egyszer és ki tudja, hogy milyen sorunk lesz öreg
korunkra. Akik abban a rezidenciában élnek, azoknak jó, nemcsak a
körülmények miatt, hanem azért is, mert gyakran látogatják őket. MOst is
ott voltak a gyerekeik, lányaik-fiaik, akik ha nem volt elég idős ember
a második félórára, beültek, hogy ők is szeretnének reikit. Azt hiszem
az ujságcikkek megtették a hatást, mert már 10-en voltunk és már két
férfi is volt közöttünk, aki reikizett.
Sajnos a
tegnapi omynózás kimaradt, mert nem értem haza időben. Mivel másokhoz
kellet igazodnom, mert az meg hülyeség, hogy két kocsival menjünk
Ibizáról, ha egyben is elférünk, s így lemaradtam, pedig az az erősség
volt, ami nekem a legjobban működött. Ilyen már csak akkor lesz, ha
Magyarországon leszek.
Most ismét
olyan üresnek érzek mindent, mindenkit, magamat, másokat, a világot, és
sírhatnékom van, hogy ismét nincs senki körülöttem, csak én magam... az
a bizonyos porszem, amit a szél is dobál ....
2 megjegyzés:
Léna fel a fejjel és légy erős! Tudom, hogy nem könnyű a kialakult helyzeted miatt, de mindenre van megoldás, legalábbis úgy vélem. Majd csak alakulnak a dolgok.
Ami a közösségeket illeti, lehet, hogy jó dolog. Nekem az a véleményem, hogy inkább legyen egy-két igaz barátom, mint egy maroknyi ember, akikről kiderül, hogy valójában nem is barát.
A sírhatnékot megértem, úgy látszik ez egy ilyen időszak. Engem is kerülgetett ma ez az érzés, de más okokból.
Remélem, hogy mikor hazajössz, majd összehozunk legalább egy találkozót, akár többet is.
puszillak: Zsu
Köszi Zsu.
Megjegyzés küldése